A technológia mint kulcskérdés

Energia emberektől embereknek

A németek szabadon válthatnak energiaszolgáltatót. Sőt, nem csak energiafogyasztóként szabadok, hanem szabadon válhatnak termelő-fogyasztókká is. El is adhatják a megtermelt energiát, ezzel profitot termelve. A német megújuló energia törvény kimondja, hogy a kisember megújuló energiája prioritást élvez a szennyező módon termelt energiával szemben. A kötelező átvételi ár segített a közösségi tulajdonú energiatermelés megteremtésében, ezzel is csökkentve a „csak ne az én szomszédomban” hozzáállást és növelve a megújulók elfogadottságát.

Az energiaszektor a legtöbb országban régóta nagyvállalatok kezében összpontosul, mivel az áramot nagy, központi erőművek állították elő. A megújuló energiaforrások azonban lehetőséget kínálnak arra, hogy a termelés nagyszámú kisebb generátorra álljon át, és ez a decentralizált megközelítés lehetővé teszi, hogy egyének és közösségek is részt vegyenek benne. Németországban szokatlanul magas fokú az állampolgárok részvétele az Energiewendében. Hatvanból egy német állampolgár termel megújuló energiát.

Egyes országok „kvótarendszer” bevezetésével állnak át a megújulók használatára, amelyek előírják a közműszolgáltatóknak, hogy több zöld energiát kell termelniük. Ezek a szabályozások meghatározzák a közműszolgáltatók által elérendő célokat, és büntetést szabhatnak ki a célok teljesítésének elmaradása esetében. Ezek általában a költségre összpontosítanak azt feltételezve, hogy a közműcégek a legolcsóbb megújuló energiaforrást fogják választani. A RenewableUK (korábban Brit Szélenergia Szövetség) aszerint listázza a szélenergia-projekteket, hogy azokat beadták, jóváhagyták, elutasították vagy megépítették, amely kategóriák a némethez hasonló kötelező átvételi árat nem előíró országokban nem léteznek. Az elutasítás tehát természetes része a pályázatok kiírásának, ami az Egyesült Államokban is gyakori.

Ezzel szemben Németországban nincs olyan szervezet, amelyiknek az a feladata, hogy elbírálja és elfogadja vagy elutasítsa a szélerőmű-pályázatokat; ehelyett a helyi önkormányzatok döntik el, hol épülhet szélerőmű, és hogyan alakítsák ki azt (tér, turbinák száma stb.). A közműszolgáltatók nem kaphatnak büntetést, mivel nem az ő felelősségük a megújulók arányának növelése. A közműszolgáltatókra is érvényes a kötelező átvételi ár, de ezek a cégek alig eszközöltek ilyen irányú beruházásokat. A két megközelítés – kötelező átvételi ár kontra kvóta – alapvető különbsége megdöbbentő. A kvótarendszerekben csak a legolcsóbb rendszerek épülnek meg időigényes felülvizsgálatokat követően, és nagyvállalatok kezében maradnak. A kötelező átvételi áras rendszerekben minden gyorsan megépül, amit érdemes üzembe helyezni, és az energiaellátás tulajdonjoga gyorsan átszáll az állampolgárokra. Máshogyan megfogalmazva Németország demokratizálja az energiaszektorát.

Ezt a költségközpontú megközelítést azzal igazolják a kvótarendszerekben (mint az amerikai Megújuló Energiaportfólió Szabványok), hogy a többletprofit vállalatok kisebb csoportjához futna be. Az ilyen kvótarendszerek támogatói helyesen állapítják meg, hogy a kötelező átvételi áras rendszerek költsége általában magasabb a kvótarendszerekénél, de két szempontot figyelmen kívül hagynak: egyrészt a kötelező átvételi árat alkalmazó országok általában sokkal több megújuló kapacitást telepítenek; másrészt megfelelő kialakítás mellett az átvételi árból származó profit kisbefektetők kezébe jut, nem multinacionális cégekhez, ezzel megtörve a nagyvállalatok monopóliumát az energiaszektorban. Tehát a valamivel magasabb kiskereskedelmi árat megfizető emberek közül sokan bevételhez is jutnak a magasabb árból.

A kvótarendszerek támogatói azzal érvelnek, hogy ők „technológiasemlegesek”, vagyis egy technológiát sem részesítenek előnyben bármelyik másikkal szemben. Azt állítják, hogy a kötelező átvételi áras rendszerek megválogatják, ki nyerjen. De ez a vád szokatlan az eltérő piaci eredmények fényében. A kvóták a legolcsóbb megújuló energiatípus elterjedését segítik, ami mostanáig jellemzően a szárazföldi szélenergia volt. Nem meglepő, hogy a közelmúltig viszonylag drága napenergia gyakran semennyi ajánlatot nem szerzett az árveréseken, hacsak nem volt külön fotovoltaikus kategória (bár ez a helyzet most megváltozhat, mivel a napenergia sokkal megfizethetőbb). A minden megújuló forrásra kötelező átvételi árat alkalmazó piacokon ezzel szemben mindegyik technológia részesedése nő. Ha energiafordulatot akarunk, ahhoz a megújuló energiaforrások sokszínű mixére van szükség, nem elég a legolcsóbbra összpontosítani.

Ironikus módon az állítólag „technológiasemleges” politika eredménye az egyetlen energiaforrás (a szárazföldi szélenergia) köré szerveződő piac, míg az állítólag „válogató” szakpolitika vegyes energiamixet eredményezett. Az árveréseket „versenyképesnek” mondják, mivel az energiaforrások versengenek egymással; ugyanakkor a cégek is versengenek az árveréseken, de az árverések nagyobb piaci koncentrációhoz vezetnek. A kötelező átvételi ár bevezetése jóval több nyitott piachoz vezetett, ahol az új szereplők egyenlő esélyekkel indulnak a régiekkel.

Az Amerikai Szélenergia Szövetség (AWEA) honlapján nem sokkal ezelőttig szerepelt egy „Projektek” menüpont, amely elhelyezkedés, méret és tulajdonos szerint listázta a szélerőműveket. Ekkor Németországban volt a legmagasabb a szélenergia-termelési kapacitás a világ összes országa közül. A német szélenergiáról adatokat gyűjtő DEWI azonban azt jelezte, hogy ilyen táblázatot soha nem készítettek. „Nem tudjuk megmondani, ki egy adott németországi szélerőmű tulajdonosa, mert a tulajdon rengeteg részre oszlik, néha több száz helyi lakos és vállalkozás a tulajdonos.”

Ezek a németországi példák a jellemzőek, nem kivételek. A dardesheimi szélerőmű még csak nem is az első volt 1994-ben. Ezt a megtisztelő helyezést egy Friedrich-Wilhelm-Lübke-Koog nevű kisváros viseli a dán határ közelében. A körülbelül 220 000 lakosú Freiburgban, Németország délnyugati csücskében a lakosok finanszírozták a közeli dombra felállított négy szélturbina beruházási költségeinek hozzávetőleg egyharmadát, a maradék kétharmadot banki kölcsönökből fedezték. A projektmenedzser szerint a banki kamatok 4,5% körül voltak, míg a projekt akár hat százalékos részesedést is kiosztott a lakossági befektetőknek. A lakossági beruházásokat saját tőkének vették; azaz a bankok viszonylag alacsony kamatot számítottak fel, mert sok saját tőke állt rendelkezésre. Másrészről azonban sokkal több papírmunkát igényel az, amikor több száz kisbefektető van, mint ha néhány nagy banki kölcsön. De a freiburgi projekt sok más németországi beruházáshoz hasonlóan arra fektette a hangsúlyt, hogy a közösség elfogadja a terveket – hogy a helyiek helyiekkel tárgyaljanak, és ne egy kívülről érkező nagyvállalattal, amelyik mindenkiben azt az érzést kelti, hogy úgyis eléri, amit akar.

A legújabb projektek arra törekednek, hogy a közösségek ne csak exportőrök legyenek – ne csak eladják a többletáramot a hálózat felé, és csak akkor vásároljanak hálózati áramot, amikor nincs elég megújuló energia –, hanem teljesen önellátóak. Pellworm szigete például ötvözte a napenergiát, a szélenergiát, a biomasszát és a geotermikus energiát egy hibrid erőműben, amely energiatárolásra képes okoshálózathoz csatlakozik, 90%-kal csökkentve 1 200 lakosának energiaimport-függését.

Léteznek közösségi tulajdonú biomassza projektek is. 2004-ben Jühnde faluban egy helyi földművelő szövetkezetet alakított kilenc másik gazdával, akik energianövényeket akartak termeszteni. A falu lakóinak több mint 70%-a beleegyezett, hogy fűtési rendszerét lecseréli, és a falu új biogáz-tüzelésű távfűtéséhez csatlakozik. A biomassza-egység főleg helyi kukoricával üzemel. A falu lakói most már évek óta helyi gazdáknak és vállalkozásoknak fizetnek a fűtésükért ahelyett, hogy külföldi olajat vagy földgázt vásárolnának.

Amikor Jühnde megújuló hőtermelésre váltott, országszerte felfigyeltek rá, és számos egyéb közösségnek mutatott példát – és teszi ezt mindmáig. Még a kukorica energetikai felhasználása is megugrott kicsit, ami kritikus véleményeket is ébresztett. Az emberek féltek a monokultúrás termeléstől, és aggódtak a biodiverzitásra és a környezetre tett hatások miatt, de bárki, aki látta már az Egyesült Államok kukoricatermelő vidékét, Brazília szójaültetvényeit vagy Malajzia pálmaolaj-ültetvényeit, azok mellett Németország legnagyobb kukoricaföldjeit is meglehetősen kicsinek látná.

Az új projektek továbbra is a helyiek támogatásától függenek. Ha az érintett lakosok nem akarják, hogy még több kukoricaföld terüljön el körülöttük, a projekt nem valósul meg.

Összességében a becslések szerint az „energiaszövetkezetek” – a közösségi tulajdonú megújuló alapú projektek – több mint 130 000 magánszemély több mint 1,67 milliárd eurójából létesítettek befektetéseket 2014-ben. Gyakran mondják, hogy csak a tehetősek engedhetik meg maguknak az ilyen beruházásokat; a kritikusok például rámutatnak, hogy egy napelemes tetőhöz saját otthon is kell. De Németország energiaszövetkezeteinek több mint 90%-a már telepített napelemes rendszert, és egy ilyen szövetkezet egyetlen részvénye a szövetkezetek kétharmadánál 500 eurónál kevesebbe kerül – a minimum befektetés egyes esetekben 100 eurónál is kevesebb. Ahogyan a Német Napenergia-ipari Szövetség (BSW) vezetője megfogalmazta, „Az energiaszövetkezetek demokratizálták Németország energiaellátását, és lehetővé teszik, hogy mindenki hasznot húzzon az energiafordulatból még akkor is, ha nincsen saját tulajdonú otthona.”

Az energiaszövetkezetek most már meghaladták az energiatermelést, és a hálózat is szövetkezeti tulajdonná válik. A mozgalom az 1990-es években indult a schönaui „áramlázadókkal”, egy fekete-erdei falu lakóival, akik rákényszerítették helyi közműszolgáltatójukat, hogy eladja nekik a helyi villamosenergia-hálózatot. A mozgalom mostanra országszerte elterjedt. Németország második legnagyobb városa, Hamburg 2014-ben megszavazta, hogy visszavásárolja villamos hálózatát. Egy hasonló kampány a fővárosban, Berlinben azonban elbukott. A lakosság most már a tengeri szélenergia miatt bővített szállítóvezeték-hálózatban is vásárolhat részesedést, bár igen korlátozott mértékben.

Társadalmi fordulat

Az Energiewende nem csak műszaki kihívás, a lakosságot is próbára teszi, hogy képes-e megváltoztatni a viselkedését. Ha el akarják érni a célokat, a németeknek el kell sajátítaniuk az „elég” stratégiáját a kulturális átalakulás szellemében – ez a folyamat nem zajlik le egyik napról a másikra, hanem időt és rengeteg tájékoztatást igényel. A német társadalom szereti a kényelmi megoldásokat, ezért ahogyan az eszközeink egyre hatékonyabbá válnak, gondoskodni kell arról, hogy az emberek hozzáállása ne az legyen például, hogy egy feleannyit fogyasztó autó azt jelenti, hogy ugyanannyi pénzért kétszer annyit vezethetnek. Németországban csak most kezd téma lenni a szemléletformáló szakpolitikák bevezetése. Az már most világos, hogy az új tulajdoni és finanszírozási modellek (mint az energiaszövetkezetek) nemcsak a lakosság bevonásának új módozatait kínálják, hanem a helyi változások széles körű elfogadását és a tudatosabb energiafogyasztást is elősegítik.

Egyre több új, rugalmas modellt kell majd kipróbálni. A lakásszövetkezetek rugalmas lakásbérlési koncepciókon dolgoznak, hogy a szobák könnyen leválaszthatóak legyenek, ezzel véget vetve az egy főre jutó lakóterület elmúlt évtizedekben tapasztalt töretlen növekedésének. Máshol a lakókomplexumokban ultrahatékony mosógépeket helyeztek el az alagsorban közös használatra, és az autómegosztás hatékony mobilitási megoldást kínál az embereknek. De az ehhez hasonló elgondolásokat nem szabad rákényszeríteni az emberekre. Idővel maguk állnak elő ilyen megoldásokkal, ahogyan egyre jobban tudatosodnak bennük a kiszámíthatatlanul hullámzó energiaárak okozta problémák és a szén-dioxid kibocsátás hatásai.