Szakpolitikák a tiszta energiáért

Megújuló energia törvény, kötelező átvételi árak és árverések

Talán nincs még egy olyan jogszabály, amelyet annyit másolnának világszerte, mint a német megújuló energia törvényt (EEG), ami híven mutatja annak sikerét. A törvény előírja, hogy a megújulók elsőbbséget élveznek a hálózaton, és a megújuló energiaforrások beruházóinak elégséges térítést kell kapniuk ahhoz, hogy befektetésük megtérüljön, függetlenül az energiatőzsde áramáraitól. Sokak szerint az ebből következő magas befektetési biztonság és a bürokrácia hiánya segítette elő azt, hogy a megújuló energia törvény ennyire levigye a megújulók költségeit. A kvótarendszerek ezzel szemben nem nyújtanak biztonságot a befektetőknek, sem ösztönzőket a fejlesztendő megújulók diverzifikációjára, hogy minél többféle technológia váljon egyre olcsóbbá.

Az 1990-es évek elején Németország egyszerű szakpolitikát vezetett be a megújuló energiaforrásokból származó áram elterjesztésére, beleértve a szélenergiát, a napenergiát és a kisléptékű vízerőműveket. Ezeket a kötelező átvételi árakat 2000-ben felülvizsgálták, kiterjesztették és megemelték; három-négy évente újra felülvizsgálják az átvételi árakat, és módosítják a jogszabályt (lásd „Az Energiewende története” fejezetet). A legújabb jelentős felülvizsgálat 2016-ban zajlik, és folytatja az átvételi áraktól az árverések felé történő elmozdulást.

A naperőművek és szélerőművek tulajdonosai számára garantálják a hálózathoz való hozzáférést. A hálózatüzemeltetőket jogszabály kötelezi arra, hogy megújuló áramot vásároljanak, aminek (szándékolt) célja az, hogy a hagyományos erőműveket le kelljen szabályozni – a folyamat során a megújuló energiatermelés tehát közvetlenül kiváltja a hagyományos áramtermelést.

Míg a kötelező átvételi árakat Németországon kívül több mint ötven országban bevezették, a hálózati hozzáférés fontos szempontját néha nem veszik figyelembe. A kötelező átvételi árnak köszönhetően magas megtérülési potenciállal rendelkező projektek maradhatnak így függőben a hálózati kapcsolat hiánya miatt.

A helyzet Németországban sem tökéletes persze, valószínűleg bármelyik német projektfejlesztő tudna panaszkodni a hálózati kapcsolódás késlekedéséről. De a legtöbb hálózati kapcsolódás általában viszonylag könnyen és gyorsan létrejön, és más országok projektfelelősei alighanem örülnének a német megújuló energia törvényben foglalt hálózati hozzáférési feltételeknek.

A kötelező átvételi árra vonatkozó szabványos szerződés, amelyet a közműszolgáltatóval kell kötni, általában mindössze kétoldalas. Az Egyesült Államokban ezzel szemben olyan Energiavásárlási Szerződések (PPA-k) vannak, amelyek akár hetven oldalra is rúghatnak, és az eladó és vevő (például közműcég) közötti egyedi tárgyalásoktól függően változhatnak. Németországban húsz évre garantálják az átvételi árakat, ami a PPA-khoz képest szokatlanul hosszú idő. Ne feledkezzünk meg arról a fontos szempontról se, hogy egy PPA megfogalmazásához ügyvédre, sőt, ügyvédekre van szükség, míg az átlag német állampolgárnak nem okoz nehézséget a kötelező átvételi árról szóló kétoldalas szerződés megértése.

Rugalmas átvételi árak

A kötelező átvételi ár fogalma meglehetősen egyszerűen elmagyarázható. Lényegében fogjuk egy adott rendszer költségét, elosztjuk ezt az összeget annyi kilowattórával, amennyit a rendszer (átlagosan húszéves) üzemideje alatt várhatóan képes megtermelni, és megkapjuk a rendszer kilowattóránkénti költségét. Ehhez adjuk hozzá a kívánt megtérülési rátát, és megvan a kötelező átvételi ár. A megtérülési mutató Németországban általában 5-7% körül van (bár a gyakorlatban változó).

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ne csak technológiák (nap-, szélenergia, biomassza) között tegyünk különbséget, hanem a rendszerek mérete között is. Egy óriási, barnamezős, szabadon álló fotovoltaikus erőmű olcsóbb áramot állít elő, mint a lakóházak tetejére telepített decentralizált napelemes rendszerek. A különböző méretű rendszerek eltérő átvételi áraival lehet biztosítani a különféle alkalmazások gazdasági életképességét, megelőzve azt, hogy a nagyszabású projektek váratlan és aránytalan profitot termeljenek.

A megújuló energia törvény nagyon ambiciózus célokat tűz ki. Németország például 2025-re legalább energiaszükségletének 40-45%-át megújulókból kívánja fedezni, 2050-re pedig már 80%-át. A törvényi előírás, hogy az energiatermelés szinte teljes mértékben megújuló forrásokra álljon át, a német energiafordulat egyik fő pillére.

A kötelező átvételi árak kritikája

A kötelező átvételi árak kritikusai azzal érvelnek, hogy ez a politika nem segíti elő a megújuló energia legolcsóbb típusának terjedését.

Ez az eredmény azonban nem véletlen, ez az átvételi árak sikerének kulcsa. Gondoljunk bele – a kvótarendszerek (mint az Egyesült Királyságban hatályos Megújuló Kötelezettség és az amerikai Megújuló Energia Kreditrendszer) általában előírják a közműszolgáltatóknak, hogy villamos energiájuk egy adott részét megújuló energiaforrásokból termeljék vagy vásárolják (például 2020-ig tíz százalékát). A közműcég tehát megkeresi a legolcsóbb megújuló energiaforrást, ami szinte mindig a szélenergia – és szinte mindig nagy méretű szélerőműparkokat takar, nem közösségi, pár turbinából álló projekteket. De a fotovoltaikus rendszerek árát nem tudjuk csökkenteni, ha csak a szélturbinákkal foglalkozunk.

A kötelező átvételi áras rendszerek kritikusai azzal érvelnek, hogy ez a szakpolitika „kiválasztja a nyertest” a piac helyett, pedig valójában a kvótarendszerekben győz mindig a szélenergia, a kötelező átvételi ár az összes meghatározott energiatípust egyenlő mértékben támogatja. Ez a zavar egy félreértésen alapul. A hagyományos energiaforrások mostanáig jellemzően egymással versenyeztek. Az energiacégek például a lehető legtöbbet használják legolcsóbb erőműveiket, és csak akkor váltanak drágább generátorokra, amikor emelkedik az energiaigény. De ha a megújuló energia mindig előnyt élvez, akkor amúgy sincsen árversenyben a hagyományos energiával. A kvótarendszerek esetében a finanszírozó intézmények ráadásul kockázati pluszterheket szabnak ki. Így a kvótarendszerek finanszírozási költségei magasabbak az átvételi áras rendszerekénél, melyek hosszú távon megbízhatóbbak a befektetők szempontjából.

Nem lenne azonban helyes arra a következtetésre jutni, hogy a kötelező átvételi áras rendszerekben nincsen verseny. Egy adott kötelező átvételi ár esetében a vállalatok versenyeznek az ügyfelekért – a napelemgyártóktól a telepítést végző helyi cégekig. Tegyük fel például, hogy napelemes rendszert kíván telepíteni a házára. Németországban kapni fog pár árajánlatot telepítéssel foglalkozó helyi vállalkozásoktól, akik valószínűleg több opciót is felkínálnak majd (monokristályos vagy polikristályos panelek, Németországban vagy külföldön gyártott napelemek). Az összes cég, amelyiktől vásárolhat, versenyben áll egymással.

A kötelező átvételi ár miatt elszabadul a piac

Nem meglepő, hogy a kötelező átvételi árak nem vezetnek szükségtelenül magas árakhoz. Valójában a világon Németországban a legolcsóbb a napenergia, nem azért, mert olyan napos ország lenne, hanem a beruházások biztonsága és a piac érettsége miatt, ami a kötelező átvételi árak szakpolitikájának köszönhető. A napelemes rendszerek annyival olcsóbbak Németországban például az Egyesült Államok napsütötte, területeinél, hogy a legnagyobb, legköltséghatékonyabb közműszolgáltató léptékű amerikai naperőművek is jelentősen drágábban állítják elő az energiát, mint a német kis- és közepes napelemes rendszerek.

Egészen 2008-ig, amikor a napelemekhez használt szilícium ellátásának szűkössége megoldódott, a kötelező átvételi ár kritikusai azt állították, hogy Németország túl sokat fizetett a fotovoltaikus energiáért az átvételi árakkal, és így magasan tartotta a költségeket a világ többi részén, különös tekintettel a fejlődő országokra. De az árak 2008-as zuhanórepülése óta már nem hallani ezt a kritikát – hiszen eleve nem is volt igaz.

Nem a napenergiára vonatkozó német átvételi tarifák változásai vezettek az alacsonyabb árakhoz; éppen ellenkezőleg, a német politikusok siettek lejjebb vinni a napenergia kötelező átvételi árait, hogy lépést tartsanak a zuhanó árakkal. Akik korábban azt állították, hogy a német kötelező átvételi árak tartották magasan a napenergia árát a világ többi részén, most megmagyarázhatnák, miért estek ennyit az árak anélkül, hogy a német tarifákat csökkentették volna.

Az igazság az, hogy a napenergia ára úgy is csökkenhet, ha a kötelező átvételi árak nem változnak, mivel még mindig verseny zajlik a piacon. Ha napelemes rendszert akarunk telepíteni a tetőnkre, a piacon elérhető egyik legolcsóbb ajánlatot fogjuk választani.

A megújuló energia törvény ára

A megújuló energia törvényben (EEG) meghatározott kötelező átvételi árakat előre meghatározott ütemben, általában évente csökkentik, ezzel biztosítva, hogy a megújuló energia egyre olcsóbb legyen. A szélenergiára és a fotovoltaikus energiára továbbá „növekedési korlát” vonatkozik évi 2,5 gigawattos céllal. Ha az ágazatok növekedése meghaladja ezt a szintet, előrébb hozzák a beütemezett tarifacsökkentéseket. A piac jelenlegi kialakításában sajnos van egy hiba, amitől a kiskereskedelmi ár valójában megnő a fogyasztók számára, amikor a megújulók miatt csökken a nagykereskedelmi ár az ipar számára. A zöld villamos energiát az energiatőzsdén értékesítik, és a termelőknek fizetett kötelező átvételi árak és az energiatőzsdén szerzett bevétel közötti különbség képezi a megújuló energia különadót.

Ahhoz, hogy a megújulók dinamikus fejlődése fenntartható legyen a piacon, az újonnan telepített rendszerek átvételi árának évről évre csökkennie kell. A „degressziós ráta” – a kötelező átvételi árak lépcsőzetes, előre ütemezett csökkentése – a különböző technológiák érettségétől függ. A vízenergia átvételi tarifája évente egy százalékkal csökken, a szélenergiáé évi 0,4%-kal, a fotovoltaikus energiáé havi 0,5%-kal, a biomasszáé pedig negyedévente 0,5%-kal. A biomassza, a napenergia és a szélenergia degressziós rátája részben az előző év piaci forgalmától függ. Ha a fotovoltaikus piac növekedése évi egy gigawatt alá esik, még emelkednek is az árak.

A kötelező átvételi ár költségeit az energiafogyasztókra hárítják át. Ez a különadó 2016-ra körülbelül 6,4 centtel emelte a kilowattóránkénti kiskereskedelmi árat – ami hozzávetőleg a kiskereskedelmi energiaár egynegyedével egyenlő (nem számítva a havi rendszerhasználati díjat). Ezek a beruházások nem csupán az energiaimport mértékét szorítják vissza, hanem az üvegházgáz-kibocsátást is csökkentik, és az abból fakadó éghajlatváltozás okozta költségeket is.

De míg a megújuló energia miatt emelkedtek a kiskereskedelmi árak, a nagykereskedelmi árak csökkentek az országban. A napenergia zöme kora délután termelődik, a fogyasztás egyik csúcsidőszakában. Általában a legdrágább generátorokat is bekapcsolnák ilyen időszakokban (erre a szakkifejezés a „bekapcsolási sorrend hatás”), de a kevésbé drága napenergia javarészt fedezi ezt a költséges csúcsterhelési energiaigényt.

Szükség van változtatásokra

Ironikus módon az alacsonyabb nagykereskedelmi árak következményeképpen megemelkedett az EEG-ben előírt különadó. Ezért az adó kiszámítási módszere felelős – az energia nagykereskedelmi árát levonják a megújuló energia költségéből, és a különbséget hárítják át különadóként a fogyasztókra. Tehát miközben a megújulók olcsóbbá tették az áramot nagykereskedelmi szinten, a megújulók költsége a kisebb ár nagyobb részét tette ki, ezért a fogyasztók úgy észlelik, hogy a megújulók miatt emelkedik a költség – pusztán a számítás kialakítása miatt.

Ezzel szemben a fokozottan energiaigényes ipar számára ez a trend jelentős előnyt jelent. Nem elég, hogy általában csak nagykereskedelmi árat fizetnek, nem kiskereskedelmit, de az energiaigényes ipar és a vasúti ágazat jellemzően mentesül a megújuló különadó megfizetése alól. A német kiskereskedelmi fogyasztókra és kisvállalkozásokra aránytalanul nagy rész hárul tehát a zöld energia költségéből.

A különadó azonban egyre inkább szociálpolitikai kérdéssé válik – hogyan tudják a szegények továbbra is kifizetni energiaszámláikat? A megújulók támogatói egyre hangosabban követelik az energiaigényes ipar adómentességének eltörlését, mivel az ágazat a megújulóknak köszönhetően már így is jól jár az alacsonyabb nagykereskedelmi árak miatt, és fokozatosan nagyobb részt kellene vállalnia a terhekből. A becslések szerint a megújuló különadó 2015-ben 4 cent per kilowattórára jött volna ki (6,1 cent helyett), ha az energiaigényes iparnak is be kellett volna fizetnie a különadó teljes összegét.

A 2016-os megújuló energia törvény

Németország 2017-re ki akarja vezetni a kötelező átvételi árat 100 kilowattnál nagyobb teljesítményű rendszerek esetén, és árverésekre kíván átállni, amelyek során a vevő az eladóktól kap liciteket. 2016-ban a kormány folytatja a kötelező átvételi árakról az árverésekre való átállás részleteinek véglegesítését. A kísérleti árverések negyedik körében, ahol szabadon álló erőművel termelt fotovoltaikus energiát értékesítettek, 7,4 centes ár lett az eredmény, ami versenyképes a kötelező átvételi árak beütemezett csökkentésével. A kormány tehát elégedett a haladással.

2016 nyarán a német kormány további változtatásokat készül életbe léptetni a megújuló energia törvényben, amelyek 2017. január 1-jén lépnek hatályba. A változtatások hatása lelassíthatja a megújulók elterjedését – ironikus módon közvetlenül a nemzetközi klímaegyezmény aláírása után. Mit takarhatnak ezek a változások az egyes energiaforrásokra nézve?

A napenergia-termelés, ami várhatóan az előző évhez hasonlóan elmarad az éves 1,5 megawattos céltól, valószínűleg tovább lassul. A 750 kW-nál nagyobb kapacitású naperőművek már nem lesznek jogosultak a kötelező átvételi árra, hanem árveréseken értékesíthetik a megtermelt energiát. Az ennél kisebb napelemes rendszerek esetében a napenergia egyre inkább kiváltja majd a hálózatról vásárolt energiát, de a kormány vissza akarja szorítani ezt a potenciálisan erős piacot is. Ha egy fogyasztási hely több mint 20 MWh napenergiát fogyaszt közvetlenül, a kilowattonkénti 2,05 centes áramadót az összes villamos energiára meg kell fizetni a 2 cent körüli megújuló különadón felül. Az új napelemes rendszerekből származó energia csak kilenc centbe kerül, de a német kormány hozzácsap még négy centet az ekkora rendszerek esetében. Ez főleg a nagyon nagyméretű kereskedelmi tetőrendszereket érinti.

A biomassza, ami tavaly szintén elmaradt az évi 100 megawattos céltól, mivel csak körülbelül 71 MW kapacitást telepítettek belőle, a következő három évre 150 megawattos korlátot kap, amit évi 200 megawattos korlát követ majd. Továbbra is kérdéses, hogy ezeket a célokat eléri-e a piac egyáltalán, ahogyan a napenergia esetében is.

A legnagyobb csatát kétségkívül a szélenergia-szektorban vívták. Itt a kompromisszum 2,8 gigawattos bruttó határt jelentett. Mivel Németországban 2002-ben 3,2 gigawatt kapacitású szélerőművet telepítettek, valószínűleg 0,4 gigawattos nettó csökkenés várható, amikor ezek a rendszerek elérik a húszéves időszak végét, amíg kötelező átvételi árra jogosultak, és esedékessé válik a berendezéseik cseréje. Ez a csökkenés csak a szárazföldi szélenergiára vonatkozik, ami az új áramtermelés legolcsóbb forrása Németországban. A tengeri szélenergiára külön célok vonatkoznak (6,5 gigawatt 2020-ra és 15 gigawatt 2030-ra).

Ez a hír széles körben okozott kellemetlen meglepetést. A közvélemény véleménye az, hogy a német kormány lelassítja az energiafordulatot, és visszaszorítja a lakossági tulajdonú energiatermelést. Ha az ország átáll a kötelező átvételi árról az árverésekre, az a többség szerint számos vesztes ajánlatot eredményez majd. A kis energiaszövetkezetek, amelyek nem tudják több projekt között szétosztani a veszteségeiket, valószínűleg nem is vesznek majd részt ezeken. Az egy megawattnál nagyobb teljesítményű szélerőmű-projektek energiáját most már árverésen kell értékesíteni.